Sírás nélkül nincs boldogság (Monsta X: I.M, Wonho /nem yaoi/)

Mindig is abban a tudatban éltem, hogy lehet lány és fiú között, egyszerű barátság. Naivan éltem az életem, miközben rengeteg fiú vett kerül. Mára már csak két legjobb barátom maradt, a többiek vagy elköltöztek, vagy csak simán megszakították velünk a kapcsolatot.

 Changkyun volt az, aki mindig megvédett a rossz fiúktól, Hoseok pedig aki felszedte a csajokat és hencegett, hogy neki van barátnője. Mi jól megvoltunk „egyedül”. Persze nem mondom azt, hogy nem álmodoztam én is egy szőke hercegről, aki vaslovon jön értem, hogy elvigyen egy randevúra.  Oh és a kiszemeltem is megvolt, aki három házzal lakott arrébb tőlünk, Lee Minhyuk. Ha egy ideált kellene mondanom, szerintem egyből az ő nevét kiáltanám.

Sajnos amint előttem állt, mindig ledermedtem és egy mukkot se tudtam neki kinyögni, és mire észbe kaptam, már egy lánnyal az oldalán láttam. Teljesen megértem, hiszen csak egyszer-kétszer elegyedtem vele párbeszédbe. Akkor is csak a legáltalánosabb dolgokról, amikből nem tudtam meg semmit róla. Ismertem a gyönyörű mosolyát és ennyi. Nevetséges igaz?

Részmunkaidőben dolgozom egy virágboltban, s most is épp itt töltöm a nap nagy részét. A tulaj, Jungwoo most éppen nincsen itt, ezért fülhallgatóval a fülemben locsolom a virágokat, közben még táncikálok is hozzá. Valaki hátulról megfogja a vállam, és már ebből a gyengéd mozdulatból is tudom, hogy ki áll mögöttem. Ki más lenne képes ilyen finoman hozzáérni egy lányhoz?

- Nem ér mások mögé lopakodni – mondom, ahogy kiveszem a fülest a fülemből és Hoseok felé fordulok.

- Szomorú, hogy már nem tudok rád ijeszteni – biggyeszti le ajkait.

- Te? Megijeszteni? Engem? – kérdezem tagoltan elkerekedett szemekkel. – És mi az, hogy már? –nevetek fel. - Utoljára tíz éves koromban ijedtem meg tőled! Összehúzza a tekintetét, és elkezdek gyanakodni. Tényleg, miért van egyedül? Changkyun!
Ahogy fejemben kiejtem a nevét, kezeit hirtelen helyezi a vállaimra és megugrok egyenesen Wonho mellkasának.

- De egy szemetek vagytok! – fogom a mellkasom, és a szívverésem is próbálom visszaállítani.

- Ezt a múltkoriért kapod… - jegyzi meg Hoseok. Szóval ő tervelte ki az egészet.

- Rendben… megérdemeltem – megrántom a vállamat és a fülest visszahelyezem, mintha itt se lennének.  Mostanság úgy látszik drága Wonho elég érzékeny lett. De komolyan, bármit teszek vele, amit csak viccnek szánok, ő egyből felfújja. Ezt most azért kaptam, mert elkezdtem Dumbónak nevezni a fülei miatt. Na de az is csak miért? Mert ő kezdte azzal, hogy leszólta a kedvenc ruhámat, amivel eddig semmi baja nem volt. Még hogy a lányok furák, nézzék meg Wonhot, vizsgálják ki, biztosan valami agyi betegsége van! A fiúk távoznak is, mivel látják, hogy most nem vagyok vevő rájuk.

Délután négyre a főnök vissza is ért, és mondta, hogy mehetek haza. A mai nap ennek a mondatnak örültem a legjobban. Ahogy kileptem a boltból, előszedtem a telefonom és írtam egy sms-t Changnak.

„Végeztem mára...”

Akaratom ellenére is mosolygok, ha rá gondolok, de a szívem szorul össze, ha az jut eszembe, hogy Wonho semmit sem tud. Amikor mi hárman maradtunk megfogadtuk, hogy örökre barátok maradunk, CSAK barátok. Ám ez, ahogy teltek az évek és Changkyun egy teljesen más oldalát mutatta meg nekem, szépen lassan átalakult mind a kettőnkben a barátság valami mássá, valami újjá.

„ Akkor menjek ma át? Igaz itt van Wonho és éppen panaszkodik, de hamar le tudom rázni” Jön a válasz tőle. Megrázom a fejem, a fiú nemtörődömségén. Igaz minél jobban titkolunk valamit Hoseok elől, annál hamarabb rájön, így végül is nem titkoljuk, csak nagyon óvatosak vagyunk. Még néha én is nevetek ezen a lehetetlen technikán… De ami tényleg vicces, hogy beválik. Mondhatni két hónapja van már több köztünk, és Hoseok még csak nem is gyanakszik.

„ Ha szeretnél átjöhetsz, de haragszom, mert belementél ma a hülyeségébe!” – visszaírok neki, ám nem gondolom olyan komolyan ezt a haragot, csak na, nem lehet mindig vidám a helyzet. És egy icipici hátsószándékom is van ezzel.

Most nem érkezik válasz, de tudom, hogy ma még látom a tök fejét. Hazaigyekezem és finom illatok fogadnak a lakásban. Anya palacsintát csinált. Nem is tudom mikor ettem utoljára.

- Hogy-hogy készítettél? – kérdezem tőle, ahogy már a számba tolok egyet.

- Most ilyen volt a hangulatom – megrántja a vállát.

- Valami jó történt? – bököm meg az oldalát, mire elvigyorodik.

- Csak a fizetésem lett egy kicsivel több – húzza fel az orrát.

- Előléptettek végre?! – az én arcomra is hatalmas vigyor ül ki, majd ahogy elkezd bólogatni szinte a nyakába ugrok.  – Gratulálok anya! Milyen régóta vágytál már erre! – mondom neki tényleg büszkén. Mindig keményen dolgozik, hogy ne érezzem semminek a hiányát. Apa lelépett egy másik nővel, mikor három éves voltam, és egyáltalán nem is néz felénk. De én így vagyok boldog, hogy van egy csodálatos anyukám és két szuper barátom.

- Szólhatsz a fiúknak is, hogy jöjjenek át – mondja, miközben arrébb tol, mert már kezd odaégni ami a serpenyőben, van.

- Hát, az igazság az, hogy Changkyun már szerintem úton van – megvakarom a tarkómat zavaromban.

- Még mindig nem mondtátok el Hoseoknak? – szomorú szemekkel néz rám. Megrázom a fejem. – Ahj kicsim…

- Tudom, hogy nem helyes ez az egész, de fogalmunk sincs, hogyan fogadná… - neki dőlök a konyha pultnak és a padlót bámulom.

- Szerintem biztosan megértené… - kedves hangon nyugtat anya. Csengő térít vissza a valóságba, mert már megint kezdtem a depis hangulat felé zuhanni. Egy szó nélkül megindulok és kinyitom az ajtót. I.M halvány mosollyal arcán lép be, majd bezárja helyettem a bejáratit és lassan bújik hozzám. Átölel és arcát a hajamba fúrja. Hát ez az, amit eszeveszettül szeretek benne. Egy komoly és erős srác, akinek minden mozdulata gyengéd, ha velem van.

- Hiányoztál – búgja a fülembe. Szorosan bújok hozzá, a biztonságomhoz. Azt akarom, hogy ennek az egész „titoknak” vége legyen és ne keljen félnünk attól, hogy Wonho vajon hogyan reagálna.

*Szobában fél óra múlva*

- De biztosan megértené! – fel-alá járkálok a szobámban, miközben próbálom meggyőzni az ágyamon ülő fiút, hogy mondjuk el végre Hoseoknak az igazat.

- Sooji, tudom, hogy nehéz ez az egész, de nagyon a szívére venné.

- Azzal egyre rosszabb lesz a számára, ha csak húzzuk. Vagy nem akarod neki soha elmondani?! Ha így van, akkor ennek az egésznek most vessünk véget! – jelentem ki. Changkyun arcára kiül a rémület és egyből talpra áll.

- Ilyenre ne is gondolj!

- Jó, akkor, mondj egy nyomós okot, hogy miért nem lehetne neki elmondani?!

- Ez bonyolult helyzet… - derekamat fogja és közben másik irányba néz, még véletlenül se a szemembe. Megfogom az arcát és felém fordítom. Kutyaszemekkel nézek rá.

- Miért van olyan érzésem, hogy valamit nagyon nem akarsz elmondani?

- Mert igaz… - sóhajtja. – Ez az egész olyan nehéz… Én átvertem Wonhot és tégedet is belerángattalak, holott te nem tettél semmi rosszat. - egy kicsit hallgat, majd folytatja. – Két éve rájöttünk Hoseokkal, hogy mind a ketten ugyanúgy érzünk irántad, hogy mind a ketten szerelmesek vagyunk beléd. De nem akartunk választás elé állítani, nem akartunk hirtelen neked esni, hogy „Hé mi most járni szeretnénk veled”. Ezért mind a ketten úgy döntöttünk, az érzelmeinket mélyen elrejtjük…

- Várjál, várjál – mondom, a nevetésem visszafojtva. – Tehát… azt mondod, hogy Wonho…Wonhonak tetszek?! – alig tudom visszatartani, hogy ne mosolyogjak ezen.

- Így van, ne nevess rajta.. – rázza meg a fejét komolytalanságom miatt.

- Bocsánat – ütögetem meg az arcomat. – De ezt akkor sem tudom elhinni – felvonom a szemöldökömet. - Ez egy oltári képtelenség, hogy Wonho belém legyen szerelmes, hiszen pont vele voltam mindig úgy, hogy a kora ellenére, ő olyan nekem, mintha a fiam lenne, és ő is hányszor hív anyának… Annyira abszurd. Nem, addig biztosan nem hiszem el, amíg nem tőle hallom… - próbálok nevetni, de már nem megy. – Én.. beszélek vele holnap, és te pedig nem fogod megakadályozni! – szólok rá, mikor már belekezdett volna a mondókájába. – Holnap mindent rendbe teszek – suttogom és fejem a mellkasára hajtom. Karjai körém fonódnak és tudom, hogy velem lesz, bármi történjen.

*másnap*

Reggel kómásan pislogok körbe a szobámban, és valami nem stimmel… mellettem… az ágyban… a takaró alatt még van valaki. Nagyokat pislogva fordulok a nagy púp felé, és a fejnél felemelem a takarót. Changkyun alvó arcát találom meg benne. Azonnal elmosolyodok, hogy milyen aranyos és jól megfigyelem, majd rosszallóan nézek rá, hogy miért van az ágyamban?! Összehúzott szemekkel, kíméletlenül csapok a hátára, mire egyből felriad, és lefordul az ágyról. Keresztben hasra fekszek és nézem, hogy kaparja össze magát a földről.

- Tudtommal nem engedtelek be az ágyamba… - mondom.

- Te szorítottad a kezem és nem tudtam elmenni – morogja és arcomhoz hajol. - Egyébként neked is szép reggelt – gyors puszit nyom az ajkaimra. – Bár nem pont így képzeltem el.

Elpirult arccal temetem fejem az ágyba.

- Tudod… most egy kicsit kényelmetlenül érzem magam. Nem voltam erre felkészülve még, hogy korán reggel láss!

- Mitől félsz? Nem változtál át banyává, valamint ugyanolyan szép vagy mint napközben – nyugtat meg szavaival és elkezdi a fejtetőmet simogatni. – De ne aggódj, bárhogy is nézel ki én szeretni foglak, akár elkezdesz ráncosodni, akár kihullik a fogad, én végig melletted leszek!

Elkerekedett szemekkel nézek rá. Ez egy őszinte… és életre szóló vallomás volt most tőle? Szívem egyre nagyobbat dobban és már szinte átszakítja a mellkasom.

- Changkyun-ah… - sírós fejet vágok és az ágyról egyenesen a karjaiba csúszok, hogy szorosan magamhoz öleljem. – Én tényleg nagyon szeretlek! – szipogok a nyakában.

- Tudom, tudom. Én is ugyanúgy! – ölébe ültet, cirógatja a hátamat s ringat, mint egy babát. Olyan jól esik ez az egész, de bevillan Wonho arca.

- Lassan megyek és beszélek Hoseokkal. Mindenféleképpen le kell vele tisztáznom a dolgokat…

- Rendben, aztán ha kellő dolgot megtudtál, csörgess meg és odamegyek én is, hogy elmondjuk, neki mi van köztünk – arc puszit kapok és mellé egy mosolyt. Nekem nem is kell most ettől több, igazán nagy erőt tud már a jelenlétével is adni a számomra.

Hamar összekapartam magamat és már induláshoz készülődtem mikor a telefonom elkezdett csörögni, így kénytelen voltam először azt felvenni. Wonho hívott, hogy találkozzunk a kilátónál mert mondania kell valamit. Jobb időt nem is választhatott volna. Kíváncsi vagyok vajon mit akar elmondani, hogy a kilátóhoz kell mennem.

**

- Tegnap beszéltem IM-el és kicsit felnyitotta a szememet. Egész éjjel nem tudtam aludni, csak törtem a fejemet – meggondoltan beszél hozzám. Arcán tényleg látszik, hogy nem aludt. Nyúzott és a szeme alatti bőröndök eléggé árulkodóak. – Van egy lány, aki tetszik… De neki egy másik fiú tetszik… vagyis úgy mondom, hogy egy másik fiúval jár.

- Te egy olyan lány után sóvárogsz, akinek van barátja? – nagyokat pislogok. Sose csinált ilyet. Ha megtetszett neki egy lány, de kiderült, hogy van barátja, ment a következőre. Most akkor vajon miért hozza ezt fel nekem?

- Igen, sajnos ez is bekövetkezett – felkacag.

- És… milyen a kapcsolata a fiúval? – kapok az alkalmon, biztos fontos lehet neki, talán ezzel nem lesz olyan mérges ránk, ha neki is lesz egy barátnője. – Mármint nem veszekednek sokat? Jól meg vannak?

- Igen, nagyon szeretik egymást, aminek örülök is, de egyszerre a szívem szakad is meg… - Beharapom az alsóajkamat, zavaromban. Mit csináljak vele? És mi kapcsolatunkat is, hogy fogom neki elmondani? – De inkább ketten legyenek boldogok és egy pedig, magányos. Nem akarok nekik rosszat kívánni, mert mindkettejüket szeretem – egyenesen a szemembe néz és csak most értem meg, amit mond. Szemembe könnyek gyűlnek a felismeréstől. Végig Changkyun-ról és rólam beszélt. Lábaim megremegnek, és a földre rogyok.

- Sajnálom Wonho… - egyik könnycsepp követi a másikat, ahogy őt nézem. Nem csak én sírok, hanem ő is. Nagyot nyel és megtörli az arcát.

- Eléggé fájt, hogy nem akartátok elmondani…

- Mióta?

- Lassan egy hónapja tudom – bólogat. – De anélkül, nem akartam elmenni, hogy ne tisztázzunk mindent…

- Elmenni? – a vér is megfagy bennem. – Hova? – szinte lehelem a szót.

- Anyáék úgy döntöttek megyünk az államokba, és mivel nekem nincs itt munkám úgy döntöttem, majd kint találok valamit. Talán olyan személyt is, aki viszonozza majd az érzéseimet.

Még nagyobb sírógörcs kap el. Fejem lehajtom és csak sírok, míg Wonho ide nem jön, s fel nem állít.

- Hagyd abba! Nem neked kéne sírni, hanem nekem, hiszen neked van egy remek pasid, én meg itt vagyok szinglin! –megpöcköli a homlokom és szorosan magához ölel. – IM már tudja, hogy el fogok menni, de neked itt akartam elmondani, ahol találkoztunk kicsiként – mormolja a fülembe. – Nagyon vigyázzatok majd egymásra és sokáig legyetek együtt, talán egy idő után azt is megengedem, hogy kicsi Sooji-t vagy kicsi Changkyun-t vállaljatok. De ha rólam nevezitek el a gyereket én annak is nagyon fogok örülni! – az utolsó mondatán elkezdek nevetni, így enged, hogy arcomat tudja megszemlélni. – Ne sírj butus, a nevetés sokkal jobban áll – hüvelykujjával letörli a cseppeket. Mosolya nem tűnik el, szemei ragyognak. Még ezek után is. Ő egy igazi angyal lelkű ember.

*Egy hét múlva*

Wonho az utolsó csomagot tette be a költöztető autóba. Segítettünk a családjának, hogy minden zökkenőmentesen menjen. Changkyun hátulról átöleli a derekamat és összedönti a fejünket, így nézzük a felénk közeledő Hoseokot.

- Tudjátok, azért még mindig fáj a szívem, hogy így látlak titeket… - csóválja a fejét, mire elszégyellem magam és leakarom magamról vakarni IM-et de nem engedi.

- Törődj bele, majd az esküvőn is így fogsz minket látni – vigyorral hangjában mondja.

Istenem mibe keveredtem?

- Te! Feltétlenül én leszek a tanúd! – mutat a fiúra.

- Mást el se tudnék képzelni, de addigra azért szedj össze egy normális csajt, hosszútávra – mondja Chang és elenged, hogy odamenjen lepacsizni vele. Kapok az alkalmon és gyorsan a fiú nyakába ugrok.

- Nagyon tessék vigyázni magadra! Minden héten beszélnünk kell legalább egyszer! – kötöm az orrára.

- Nincsenek kicsit sok elvárásaitok?! – színleli a felháborodást. – Természetesen mindent meg fogok tenni, hogy jól éljek!

- Wonho, gyere, mert indulunk – szól az anyukája már a kocsiban ülve. Egy utolsó ölelés és a fiú már be is szál. Könnyek szöknek újra a szemembe és miután kiintegettem magam Changkyun mellkasában sírom ki szemeimet.

Wonho… Changkyun… Mind a hárman tegyük meg a legjobbat, hogy boldogan élhessünk! 

Changkyun "I.M"

Hoseok "Wonho"

Bonus képek: 

Remélem mindenkinek tetszett ♥